Zsolt (15 éves)

Zsolti álma egy Samsung Full HD 3D Smart LED Tv volt – álmát a Magyar Nemzeti Bank segítségével váltottuk valóra.

Zsolti története:

Még anno 2005 decemberében történt. A hónap elején kezdődtek a véraláfutásos tünetek, amire nem lehetett gyanakodni hiszen sokat futottam fociztam. Egyik nap a napköziben elhánytam magam, a többiek szerencsétlenségére. Haza vittek papámék és egy kiadós alvás után minden gondom elszállt. A következő nap a háziorvosnál nyitottunk aki beutalót adott a SOTE I.sz Gyermekklinikájára. Vérvétel, kis hiszti és túlestünk rajta. Nem kellett sokat várni, megjött az eredmény és ezzel együtt a rossz hír is. Leukémia egyik változata amit birtokoltam. T sejtes ALL. Emlékeim szerint, kis első osztályos lurkóként boldogan vonultam be a 2-es kórterembe, de nem tudtam mi vár rám.

Egy év kőkemény terápia, a poklok pokla és egyéb nyalánkságok. Az biztos, hogy a családom nélkül már nem lennék itt. Kiderült ugyanis, hogy a kezelések ellenére csontvelő átültetésre van szükségem. Viszonylag hamar, nagyjából fél éven belül találtak megfelelőt, és ezzel egy új fejezett vette kezdetét. A Szent László Kórház kisbetege lettem. (Természetesen nagy bajjal.) Mivel az első feladat az volt, hogy le kell nullázni a vérképem jött a sugár terápia. Egy hetes mindennapi kiruccanás a Kék Golyó utcai klinikára. Mindenki csodálkozott, hogy milyen jól bírom, semmi bajom, jó kedvem van. Na és ami mindenkit nevetésre bírt, a mentővel szirénázva megállunk a lángososnál, mert én azt szeretnék enni, másnap pedig a hentesnél csirkemell sonkát venni. Mindenki rajtam nevetett, persze jogosan hiszen ilyet még nem láttak.

Aztán eljött a „nagy nap” amire mindannyian vártunk. 2007. március 7-e. Az átültetés zökkenőmentesen ment, csak enni nem akartam utána pár hétig. Aztán úgy gondoltuk minden simán megy majd. Na mégse. Egy laza epilepsziás görcsöt, és egy heti kómát kaptam kézhez, mert úgy éreztem hogy megérdemlem. A szerencse az volt hogy az intenzív osztály mellettünk volt. Mindenki rohangál, de én ebből semmit nem vettem észre, hiszen kis híján meghaltam. Na igen, ez volt a harmadik amikor nem sok választott el. Ezután újabb beavatkozások történtek hiszen mindig elkaptam valamit, de mivel elég pocsék vérképem volt, mindig szóltak hogy lehet ez lesz az utolsó.. De megúsztam szárazon. Igaz, sokszor eszembe jutott hogy mi a francnak csinálom tovább, mikor én csak minden baj forrása vagyok. Az öcsémtől aki nagyjából 1.5-2 éves lehetett elvettem a gyerekkorát, apáék sírnak, én is sírok, és sokáig úgy voltam vele, hogy nem szenvedek tovább én se, és nekik sem kell. Jött a mélypont, elegem volt mindenből. Kimondtam. Vége. Itt abbahagyom. De szeretett szüleim, és az az egy bizonyos cél, mindig tovább hajtott. Végre hazamehettem. Ötödikes voltam már ekkor, és nagyjából 1 évet voltam a suliba eddig. Ekkor már minden rendben volt. A vérképem is javulgatott, elkezdtem „tanulni”. De hetedikben már szép eredményeim voltak, nyolcadikban még jobbak, és bekerültem egy nagyon nehéz suliba, ahol sikeresen zártam a nulladik évfolyamot, egy középszintű érettségivel ami négyes lett. Az a kár hogy papír nincs róla.

Ma már élem az életem, jóképű fiatalember vagyok, némi humor hozzáadásával. Na és persze szerény is. Komoly lettem a koromhoz képest, és lezártam a múltat. Bár miközben ezeket a sorokat írom, eszembe jutnak az emlékek, betegtársak, a szép, és a kevésbé jó, vagyis rossz emlékek. De ez is én VOLTAM. Egy kissrác nagy bajjal.